Restart 2.0

Egy neonfényekkel megvilágított, fehér csempével kirakott falú kórházi szobában ébredek. Nagyon meleg van, orromban érzem a fertőtlenítő szagát, körülöttem finom berregés hallatszik. Rájövök, hogy már a homokágyban vagyok, lezajlott a plasztikai műtét.

Két orvos ront be sietve a szobába. Hunyorogva nézem őket; az egyiket felismerem, a plasztikai sebész az. Erőltetett hangon közli, hogy jól sikerült a műtét, de történt egy kis probléma, amíg aludtam. Bemutatja a kollégáját, egy fiatal kardiológust. A zilált hajú fiatalember kedvesen bemutatkozik, majd az ágyam mellé tol egy furcsa gépet. Csinálok egy ultrahangot a szívéről, közli. Nagyon megemelkedett a pulzusa műtét közben, éppen csak sikerült kihozni magát honnan, folytatja száraz hangon.

Fogalmam sincs, miről beszél, alig tudom nyitva tartani a szemem. Az orvos hadarva magyarázza, hogy valószínűleg van egy enyhe szívritmuszavarom, ami már egy korábbi vizsgálati leleten is látszik, nem érti, miért altattak el így. De szerencsére megúsztam, úgyhogy kapok majd gyógyszeres kezelést és minden rendben lesz. Nem sokat értek az egészből, csak annyit kérdezek, vajon ez a probléma azért van, mert túl sokat kávézom? Nevetve nyugtat meg, hogy nyugodtan ihatok kávét, majd a fejét csóválva kimegy a szobából.

Néhány nappal később borzasztó éjszakám van. Lázas vagyok, nem tudok aludni, néhány óra leforgása alatt eltűntetek három üveg vizet. Az éjszaka közepén őrült sípolásra riadok fel, kiderül, hogy az ágyam túlmelegedett, több, mint 40 °-os. Annyira rosszul vagyok, hogy csak kérlelni tudom az ápolókat, hogy tegyenek egy normál kórházi ágyra, ezt nem bírom tovább elviselni. Másnap reggel reszketve ébredek, végtelenül gyengének és elhagyatottnak érzem magam. Alig tudom felemelni a fejem, nehezemre esik beszélni. Reggel 7.00-kor telefonálok az anyukámnak, hogy azonnal induljon a kórházba, ha még szeretne látni. Egy falatot nem tudok enni aznap, de több liter vizet megiszom. Anyukám öt percenként cserélgeti a homlokomon a hideg borogatást, a másik kezével pedig egy zsebkendővel törölgeti a könnyeimet. A nővérek milliószor megmérik a lázamat, ami egyre magasabb. Borzasztóan szégyellem magam, hogy ennyi gondot okozok, legszívesebben elsüllyednék. Olyan furcsa érzésem van, amit még sosem éreztem, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Ez lenne a vég, teszem fel magamnak a kérdést.

Estére eldől, hogy nem maradhatok a plasztikai sebészeti osztályon. Átkerülök az intenzív osztályra, ahol ismerős illat és mosolygós arcok fogadnak. Orsi, szúrunk akkor egy centrál vénát, jó, kérdezi az egyik ismerős doktornő. Nevetve mondom, hogy rendben, úgyis volt nekem ilyen a baleset után, tudom miről van szó. Hát, mégsem tudtam. Amikor letakarták az arcomat és csak elmondták, hogy hogyan fognak egy kis csövet tűvel és cérnával bevarrni az egyik nyaki érbe, nagyon megijedtem. Szerencsére nem kiabáltam, csak sírtam a fájdalomtól, pedig a lehető legnagyobb kedvességgel és óvatossággal dolgoztak. A fogamat összeszorítva próbáltam magam elé képzelni azt a pillanatot, amikor hálás leszek ezekért a szúrásokért.

Sikerült újra kirángatni az életveszélyből, egy héttel később visszatérhettem a plasztikai sebészetre, ahol két újabb plasztikai műtét várt rám. Mindeközben a frissen megjavított homokágyban élvezhettem tovább a nyarat, és csak annyi dolgom volt, hogy megőrizzem a lélekjelenlétemet.

Azt gondoltam, hogy a balesetemet követő lelki és mentális felépülés mindenre felkészített, nekem már nem tudnak újat mutatni. Hatalmasat tévedtem. Úgy éreztem, hogy még soha életemben nem voltam ilyen mélyen, fogalmam sem volt, merre menjek tovább. Hosszú ideig nem akartam meghallani azokat a mondatokat, amelyek arról szóltak, hogy valamiért a testem rosszul reagál a plasztikai műtétekre és még mindig nem sikerül meggyógyítani azt a felfekvést, amivel már évek óta küzdök.

Nem kíméltek a kórházi fertőzések sem, többször sikerült őrületes hasmenés rohamokat produkálni, ami után gyakorlatilag a kiszáradás veszélye fenyegetett. Voltak pillanatok, amikor azon gondolkodtam, mikor voltam utoljára 173 cm magas és 55 kg.

Bármennyire nehéz is volt a kórházban töltött időszak, tudtam azt, hogy mindenki segíteni szeretne, mind az ápolók, mind az orvosok igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni. Mindezek ellenére halálra rémültem, amikor a kezelőorvosom bejelentette, hogy megkérte az egyik pszichiáter kollégáját, vizsgáljon meg és segítsen nekem. Borzasztóan szégyelltem magam, amikor kedélyjavító és nyugtató gyógyszereket írt fel nekem, mert bár borzasztóan szomorú és kétségbeesett voltam akkor, úgy éreztem, a megoldást magamban kell megtalálnom, nem pedig apró piruláktól várnom.

Két és fél hónap kórházi tartózkodás után egyik reggel azzal jött be az orvosom a szobámba, hogy néhány nap múlva elengednek.

Nem sok mindenre emlékszem az ezt követő eseményekből, csak arra a néhány másodperc napfényre, ami az arcomat érte, amíg a hordágyon fekve betoltak a mentőautóba. Ennyi adatott nekem a 2021-es nyárból.